Még nem vagyok anya, de könnyen megérintenek a családi drámák. Azt hiszem az első rész feléig bírtam könnyek nélkül és a történet végéig nem sikerült feloldanom azt a feszültséget, amit az első pillanatoktól hintettek végig a négy részen át. Biztosan nem vagyok egyedül az érzéssel, amikor valami szörnyűt látok a képkockákon, veszek egy mély levegőt és tudatosítom magamban: ez csak egy film. Kitaláció. És ezzel jó eséllyel meg is nyugszom. A gond az, hogy a Little Boy Blue esetében nem tudjuk ezzel áltatni magunkat, hiszen a sorozat egy igazi tragédiát dolgoz fel, amitől igazán fájdalmas lesz az egész.
A történetről
A sztori dióhéjban: a sorozatban egy 2007-ben Liverpoolban történt lövöldözésnek lehetünk a tanúi, aminek egy ártatlan 11 éves kisfiú lett az áldozata. A történet az ő gyilkosságát feldolgozó nyomozást és a család gyászát mutatja be.
Mi a sorozat ereje?
- Sokszor leírtuk már, mennyire szeretjük a mini-sorozatokat. Több, mint egy film, nem siet, alapos, okosan bontakozik, mégsem fordul át egy méltatlanul elnyújtott, részletekbe feledkező történetbe. A Little Boy Blue négy részre építkezik, így tökéletesen alkalmas arra, hogy kisebb kihagyásokkal fenntartsa a figyelmet. A sorozat egy erős bűnügyi dráma, így a tragédián túl a nyomozás részleteibe is beketintést nyerhetünk.
- A Little Boy Blue másik nagy ereje az a hangulat, amitől sírni/ordítani lenne kedvünk, de minimum gombócot érzünk a torkunkban. A képi világ is erre erősít, olyan mintha egy igazán fakó, szürkés-zöldes effekt adna még mélyebb impulzust a jeleneteknek.
- Számomra a sorozat legerősebb kataktere a megtört édesanya. Az első rész legmegrázóbb jelenete az volt, amikor értesítik, hogy valami történt a fiával. És akkor hirtelen belehelyzkedünk ebbe a helyzetbe. Őrülten kopognak az ajtón, aztán egy férfi kapkodva elmeséli, hogy a fiúnkat meglőtték, nem tudni még, milyen állapotban van. Otthagyunk mindent és sokkos állapotban rohanunk a helyszínre, azzal a hittel, hogy ez csak egy tévedés lehet, majd ott fekszik ő, a kék focis mezében, körülötte nyomozók, értetlen emberek és teljes pánik. Lélekben kicsit összeomlunk mi is. Mire visszatérünk a valóságba már nagy eséllyel küzdünk a könyeinkkel és hálásak vagyunk, hogy nem vagyunk ebben a helyzetben.
- A legutóbbi két pont finoman megágyaz annak a tehetetlen dühnek, amit élethűen visszaadnak a sorozattal. Utáljuk a kölyköket, akik a lövöldözés mögött állnak, mégis pofátlanul próbálják megúszni és kibújni a felelősség alól, haragszunk a szüleikre, akik saját gyereküket próbálják védeni, hogy elkerüljék a börtönt. Felháborodunk a bíróságon történteken és még a bírót is hangosan szidjuk, amiért ki akarja tiltani az anyát, mert az elérzékenyüléseivel befolyásolja az esküdtszéket. Sok mindent lehet mondani a sorozatra, de azt, hogy nem vált ki érzelmeket, na azt nem.
- A sorozatban fontos szerepet kapott, hogy a kisfiú, Rhys igazi megrögzött Everton-szurkoló volt. Hihetjük hatásvadászatnak, amiért még a fiú be nem teljesült álmait is megismerhetjük, de ha a sztori második feléig kibírtad elérzékenyülés nélkül, akkor jön a következő hullám: amikor Everton szurkolók az ő emlékének tisztelegve állva tapsolnak. Sőt, a temetésre a kisfiú kedvenc csapata mellett a városi rivális Liverpool szimpatizánsai is elmennek, hogy kifejezzék tiszteletüket.
Őszinte, fullasztó gyász, ami szerintem mindenkit megérint, de legfőképp azokat, akik a legféltettebb rémálmukat látják viszont a Little Boy Blue-ban. Ritkán látunk sorozatokban ennyire tiszta érzelmeket, ezért is érdemelt tőlem egy teljes cikket és hogy tudjátok, milyen érzelmi hullámvasútba szálltok, ha belekezdtek Rhys Jones történetébe.
