Egy briliáns rendező három filmje, amely kenderbe veri az amerikai drámákat.
Félve írom meg ezt a cikket. Sajnos különböző előítéletek élnek a közel-keletről, főleg a tudatlanság miatt. Pedig elég magas szintet képviselő fim művészettel rendelkeznek, különösen Irán, és annak zseniális rendezője Asghar Farhadi.
A mindössze 41 éves író és rendező eddig számos díjat kapott munkásságért. Asghar Farhadi felkerült a Time magazin a 2012-es év 100 legbefolyásosabb embere listájára. A legtöbb filmje eljutott nemzetközi film fesztiválokra, így az európai és amerikai közönséghez. Magyarországon is bemutatták néhány művét, ezek közül az Elly történetét (2009), a Nader és Simin – Egy elválás történetét (2012), valamint A múltat (2013) mutatjuk be.
Mindhárom film a látszólag meglehetősen egyszerű történetek mögött megbújó bonyolult karakter drámákról, és a súlyos társadalmi kérdésekről szól. A filmeknek még egy közös jellemzője a letagozóan hiteles színészi játék. Asghar Farhad a fokozatos információ adagolás mestere: lassanként dobálja a morzsákat, amelyeket aztán folyamatosan szedegetjük össze a művei nézése közben, majd pedig ledöbbenve ülünk a filmek végén. Mi azért is szeretjük az iráni rendező munkásságát, mert gyakran kapjuk a kamaradráma jelleget, ami független a díszlettől, csakis az karakterek viszik a filmet.
Elly története
Érdekes módon a film legkevésbé szól a címadó szereplőről, sokkal jobban bemutatja a kialakuló konfliktus során a többi karaktert.
Az Elly története arról szól hogy egy családosokból álló baráti kör egy hétvégére a tengerpartra utazik és magukkal viszik a gyerekek óvónőjét, Ellyt. Az is a céljuk, hogy összehozzák a fiatal nőt a Németországból Iránba csak rövid időre hazalátogató Ahmaddal. Sokáig remekül telik az idő, mígnem az egyik gyerek majdnem vízbe fullad, de eltűnik a meghívottjuk, Elly is. Ezzel kezdetét veszi a keresés, és a feszültség is.
Miközben a rejtély nyomába eredünk képet kapunk az iráni társadalomról és a nemek közötti viszonyrendszerről is, amely nagyon úgy tűnik, hogy kritikus helyzetben közel sem demokratikus.
Nader és Simin – Egy elválás története
Asghar Farhadi eddigi legsikeresebb és legnépszerűbb filmje, amely 2012-ben Golden Globe-díjat és Oscar-díjat is kapott. Farhadi saját maga által írt forgatókönyvből rendezte a művet. A Nader és Simin volt az első film a Berlini Filmfesztivál történetében, amely egyszerre nyerte el az Arany Medve-díjat és a legjobb férfi és női alakításért járó Ezüst Medve-díjakat is.
A film egy középosztálybeli házaspár válóperével indít, amitől a történetben előre haladván meglehetősen távol kerülünk. Konkrétan egy egészen más bírósági ügy kerekedik az eseményekből, melyekben Naderen és feleségén kívül érintetté válik a férfi Alzheimer-kóros édesapjára vigyázó vallásos kisgyermekes asszony és annak hirtelen haragú férje is.
A film elsősorban a társadalmi feszkók megjelenítését szolgálja. Ebben az alkotásban ugyanis élesen ütközik a viszonylag szabadabb élet szemléletű a vallási előírásokat csak lazán betartó középosztály a bejárónő által képviselt merev vallásos szemlélettel.
A múlt
A rendező legutóbbi filmje ugyanazzal a témával foglakozik voltaképpen, mint a Nader és Simin, tehát egy házaspár válásával.
A sztori középpontjában álló házaspár mindkét tagja már új életet kezdett. A nő új szerelmet talált, a férfi pedig bánatában külföldre, Teheránba menekült. De végük sok év szünet után a válás lepapírozása miatt újra összefutnak, és ez a találkozó mindent megváltoztat körülöttük.
A múlt hangulatát tetézi, hogy a film végére olyan sok rossz dologra derül fény, hogy ez is rányomja bélyegét a filmre, ami miatt még súlyosabbá válik. Bár szerintem nem olyan erős alkotás, mint az első két film, de összességében így is nagyon erős, nagyon nehezen emészthető darab.
