Adott egy érzelmekkel túlfűtött, profin kamerázott, okosan felépített sorozat Elizabeth Olsen főszereplésével, amiről három nappal ezelőttig nem is hallottam, miközben lassan egy évvel ezelőtt került fel. Pedig a történet is simán beszippant: a dráma központi szereplője, Leigh három hónapja küzd az élete újraépítéséért, miután férje tragikus halála után magára marad. Mi történik ekkor, amikor a társasjáték rossz mezőjére lépve újra visszaugrasz a starthoz?
Gyorsan kezdem a jó hírrel: ha neked is megjött a kedved hozzá, ITT le is darálhatod az első évadot, ugyanis a Facebook Watchon keresztül online elérhető az eddigi 10 rész. Lássuk, mi a jó benne!
Eteti magát
Ingyenes, könnyen nézhető, 30 perces részekkel, amivel előre borítékolható, hogyha ráérsz, akkor két nap alatt letudod. Ha épp más dologra kapcsoltam, akkor sem szakadtam el tőle, mivel sok benne a hosszú párbeszéd, vezeték nélküli fejhallgatóval hallgatva megfér mellette a teregetés, mosogatás, sütés és a többi, robotmódban végezhető napi teendő. Ennyi időt nem töltöttem a Facebookon mostanában, az biztos. Nézz bele a trailerbe!
Nehéz téma, könnyű feldolgozás
Bár a sorozat erős drámai alapokra építkezik, amiben a főszereplő gyászának szakaszaiba nyerünk bepillantás, nem hatja át az a fullasztó depresszió, ami a hasonló sorozatoknál nehézzé teszi, hogy több epizódot is megnézz egymásután. Nem megy túl mélyre, de nem is marad felszínes, részről részre, a visszaemlékezések segítségével ismerjük meg a múltat. A színekkel is okosan játszik, a jelen általában hideg, a visszaemlékezéseknél pedig észrevétlenül melegre váltanak a fények, így nem kihívás képben maradni, melyik idősíkban vagyunk éppen.
Nehéz meló azonnal szimpátiát (pláne empátiát) éreznünk valaki iránt, akiről alig tudunk valamit, de úgy a 7. rész környékére összeállnak a puzzle darabok, sikerül az összes szereplőt megkedvelnünk és jobban átéreznünk a gyászukat, küzdelmüket. Hiszen az özvegy fájdalma mellett a lány családja is erőn felül harcol a normális(abb) hétköznapok visszaállításáért, már amennyire a körülmények engedik.
Nem TV- szerű
A Sorry for Your Loss egyik legnagyobb kérdése: Matt halálát valóban baleset okozta vagy ő hozta meg a döntést, hogy a mélybe zuhanjon? A férfi utolsó heteit bemutató szálon kettéválik az ideális házasságot felfestő és a valós eseményeket bemutató narratíva, aminek nagy része a feleség előtt is láthatatlan volt. Matt belső küzdelmeit inkább csak sejtjük, de amikor már felszínesen belelátunk, akkor érünk a sorozat mélyére.
Ez nem éppen egyedi fordulat, több film, könyv is használta a feszültség megteremtéséhez, hogy valakiről csak a halála után tudjuk meg, hogy mennyire félreismertük. Itt szerencsére nem teljesen erről van szó, nincs titkos másik élet, másik család, alvilági játszmák.
A TV-s hatás helyett a válasz sokkal realisztikusabb: a depresszió olyan szintű eluralkodása a férfin, ami egy kéretlen árnyékként pecsételi meg a mindennapokat anélkül, hogy a szerettei észrevennék, hogy fejben néha az életéért küzd. A fő kérdésre egyébként nem kapunk egzakt választ, de nem is baj.
Nem fél dühösnek lenni
God will never give us more than we can handle.
Hangzik el a sorozatban a “Sorry for Your Loss”-hoz hasonló üres bölcsesség sok olyan reakció mellett, ami jól mutatja, hogy nem tudunk a gyászoló ismerősökkel igazán mit kezdeni.
Itt sem kapunk igazi receptet rá, de Leigh édesasnyja, Amy (Janet McTeer) hozzáállása példaértékű. Nincs üres fecsegés, a motiválni hivatott, de közben teljesen súlytalan jótanácsok helyett támogatja a lányát abban, hogy teret adjon a természetes dühnek, ami a sorozat legvalódibb jeleneteit adja.
Mondanám, hogy nagy előnye még ennek a formátumnak, hogy láthatjuk, hányan nézték meg már előttünk a részeket – már akit ez érdekel-, de ez a megtekintési szám az utolsó résznél már olyan meglepően alacsony (csupán 2,5%-a a kezdő rész nézőinek), hogy gyanakodva nyomtam a play gombra a befejezéshez. Mégiscsak a legnagyobb közösségi oldalról beszélünk, egy Netflix szintű saját sorozattal, amit az instán ráadásul csak 15 ezren követnek.
A kommentelés lehetősége szintén egy jó pont lehetne, de többezer komment mellett nem igazán jön meg a kedved az interakcióhoz, hogy elvesszen a rengetegben. Még feszélyez is, ha valaki azelőtt beírja, hogy mennyire megható, mielőtt az igazán szomorú részekhez értek.
Lecsaphatjuk persze annyival, hogy azért a Facebook mégsem egy Netflix, de a próbálkozás, hogy többször felmenj és több időt tölts el, mindenképpen megér egy tenyerébe csapást. Ha mindezt csendben is teszi, ez a sorozat megéri a figyelmet, úgyhogy láss is neki!
